A külföldi vevő

Gyerekkoromban szinte minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem Hévízen. Ez a kis fürdőváros és a közeli Balaton régóta kedvelt hely a külföldiek között, főként német ajkú vendégek jártak, járnak ide (az utóbbi időben azonban erősen megnőtt az orosz és kínai vendégek érdeklődése is).

Sosem titkoltam, hogy nem szeretem a német nyelvet, talán gyerekkoromra is visszavezethető ez, pont a hévizi nyaralások miatt. Az utcán, a boltban, a fürdőben, a strandon, azaz szinte mindenhol német beszélgetéseket lehetett hallani. Nem egyszer fordult elő (kisgyerekként szinte szőkék voltunk), hogy német turistának néztek minket, egyáltalán nem túlzás a póló: „Magyar vagyok, nem turista!”

Nem értettem, hogy mégis miért ugrálja őket körbe mindenki, miért németül beszélnek velük (egy köszönömöt sem tanultak meg magyarul), miért gazsulálnak velük, a magyar vevő meg szinte hátrányos megkülönböztetésben részesült. Nyílván a pénz miatt, amit elköltenek – gondoltam.

Teltek-múltak az évek, én felnőttem, az ország rendszerváltozott, a német turisták lassan elkoptak, majd pár éve újra felfedezték Magyarországot: házat, telket vettek, ideköltöztek és az erős euróban kapott nyugdíjukból királyként élnek itt.

Az ember változik

Míg nem dolgoztam, a külföldi vendégek, vevők kapcsán csak a negatív dolgokat láttam. Nyílván azért is, mert az országnak ennek a részén emiatt a nagy „igyekezet” miatt, szinte másodlagos állampolgárnak érezhette magát az ember. Most, hogy a patikában nap mint nap találkozom a Magyarországon letelepedett külföldiekkel, elkezdett változni a véleményem róluk. Nem is olyan szörnyűek!

Aztán a minap azt vettem észre, hogy én is úgy viselkedem, mint azok az engem régóta bosszantó kereskedők, szálláskiadók, vendéglátósok, akik a többnyire német ajkú vendégeket körbeugrálták. Ez így nem lesz rendben! Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon mi változott bennem, miért kezdtem el így viselkedni.

Ma jöttem rá, mikor próbáltam magam kivülről szemlélni, hogy mi is lehet az oka ennek a szemléletváltozásnak, viselkedésnek.

Amiket most leírok nem egzakt kutatási eredmények, csak megérzés, nagy számok törvénye stb…és természetesen mindig van kivétel.

A magyar vevő

Mikor bejön egy vevő a patikába, nálam mindenki ugyanolyan eséllyel indul – ha szabad így fogalmaznom. Mindenkihez kedvesen, mosolyogva, segítőkészen állok hozzá. Ez nálam alap.

Az első két-három mondat után számomra kiderül, hogy a partner milyen típus, mi az amit megengedhet magának az ember (pl. viccelődés), ki az, akinek bátran ajánlhatok terméket, mert elfogadja a segítségemet. És az is kiderül, ha valaki bunkó, goromba és akárhogy is igyekszel, semmi nem lesz jó neki.

Azt figyeltem meg, hogy a magyar vevők nagy többsége szomorú, morcos, ideges, siet, türelmetlen és ami a legfájóbb: bizalmatlan. Itt lehetne boncolgatni mélyen az okokat, hogy ez miért van, de eltekintek most tőle, ha nem haragszol. Nyílván egyik fő ok a pénztelenség is.

Nagyon rikta az a magyar vevő/beteg aki kikéri a véleményem, elfogadja a segítségem és megköszöni a ráfordított figyelmet. Nem várom ezt el senkitől, de amikor megkapom a tiszteletet, bizalmat, nagyon jól esik.

Vannak azonban esetek, mikor átesnek az emberek a ló túloldalára és a segítőkészséget, tanácsadást, bizalmat kihasználják. Átalakulnak energiavámpírrá és 30-40 percekre fenntartják a szakembert a munkájában. Ez nem is lenne gond, ha a végeredmény egy sikeres tanácsadás, terápiás javaslat vagy információ átadás lenne, de nem az: ezek a betegek/vevők általában a 40-ik percet úgy zárják, hogy semmit nem vásárolnak és továbbra is a saját fejük után mennek, orvos, gyógyszerész tanácsát mellőzve.

Kivétel erősíti a szabályt, pont most volt egy vevőm, aki bár morcos volt, de köszönte a jótanácsokat és javaslatomra vett a kért terméken túl mást is.

A külföldi vevő

Ugye onnan indultunk, hogy önmagamat vizsgáltam, miért is szeretem jobban a külföldi vevőinket, miért gazsulálok velük én is, holott minden porcikám tiltakozik ellene.

Ellentétben a magyar vevők nagy többségével, a külföldi vevőink mindig vidáman, mosolyogva térnek be hozzánk. Ha egy nyelvet beszélünk, azt külön örömkifejezéssel a tudtomra hozzák. Elfogadják a terápiás javaslatomat, kikérik a tanácsomat, megbíznak a szaktudásomban.

A segítséget megköszönik, ha valami probléma merül fel akár a rendeléssel, akár a kiadással kapcsolatban, türelmesen végighallgatják a megoldási javaslatot és tudják: ami nem a mi hibánk, azért nem nálunk kell reklamálni. Nem alá-fölé rendelt viszony van közöttünk, hanem partneri, egymás mellé rendelt. Én nem magas lóról beszélek okoskodva – ők nem kötözködnek okoskodva.

És ezért szolgálom ki őket szívesebben? Igen! Vagyis nem! Bárkit, aki megadja a kölcsönös tiszteletet és elfogadja a segítségemet. Vagy van egy kedves szava. Vagy mosolyog – ingyen van.

De – szomorú – tény, hogy a külföldi vevőink körében nagyobb az ilyen hozzáállású emberek aránya.

A felismerés

Mikor rájöttem a fent leírtakra, összeállt a kép: megértem a sok éven át utált vendéglátósokat, kereskedőket, szobakiadókat, akik körbeugrálták és körbeugrálják a mai napig a vendégeiket. Valószínűleg ők is megkapták azt a plusz érzelmi löketet, ami bár ingyen van, de sosem kapták meg honfitársainktól.

Kivételek persze mindkét oldalon vannak: bunkó ember mindenütt akad, csak nem mindegy, hogy 100-ból 1 vagy 100-ból 10-20-30…

Aztán lehet, hogy tévedek.

Vannak hasonló tapasztalataid? A kereskedelemben dolgozol? Ne habozz hozzászólni!